Amikor először mertem előre állni… és minden megváltozott
- Kati Bacsa
- ápr. 10.
- 3 perc olvasás
Hosszú évekig egy vidéki lány voltam, aki egy borsodi kisvárosban táncolt, és közben folyamatosan vágyott a fejlődésre. Amikor csak tudtam, feljöttem Budapestre workshopokra, hogy profiktól tanuljak.
Ezeken az alkalmakon mindig ugyanazt láttam: a budapesti táncosok álltak elöl. Magabiztosak voltak, erősek, jelen voltak. Én pedig mindig hátrahúzódtam, összehúztam magam, hogy észre se vegyenek. Figyeltem, tanultam… de jól el is bújtam.
És… bevallom… volt bennem egy kis irigység is. Néha feljött egy gondolat, hogy „jaj ne már, megint ezek a nagyképűek vannak elöl”. Boldogan, önfeledten, megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal táncoltak, mintha azt tudták volna magukról, hogy ők a világ legjobb táncosai. Talán (vagyis néhányan valóban biztosan) le is nézték a „kis vidéki ügyetlen lányt”. Már ha észrevettek.
Közben persze mélyen tudtam, hogy ez nem róluk szól. Ez az én bizonytalanságom volt. Az egóm, ami próbált megvédeni attól, hogy teljesen kilépjek.
Aztán egyszer minden megváltozott.
Egy olyan workshopra mentem, ahol két számomra ikonikus táncos tanított, akiket régóta csodáltam. Nika Kljun és Camillo Budapestre látogatott! Ez egy álom volt! Mindketten Los Angelesben tanítottak az ikonikus piros teremben, én meg a YouTube-on tiszta függő lettem, loopban ámultam a videóikon és álmodoztam csendben…
Amikor beléptek a terembe… már az első pillanatban éreztem azt az energiát, ami egyszerűen magához húzott. Ezerszer intenzívebb volt a jelenlétük, mint a neten.
És akkor történt valami teljesen ösztönösen.
Nem gondolkodtam, nem elemeztem. Egyszerűen csak azt éreztem: ha már itt vagyok, a lehető legközelebb akarok lenni a példaképeimhez, érezni akarom az „aurájukat”, a varázslatukat, minél jobban szerettem volna kapcsolódni a lenyűgöző energiájukhoz.
Szépen lassan kúsztam előre, míg végül az első sorban találtam magam. A legközelebb, kedvenc táncosaimhoz. Elöl álltam… és táncoltam!
Nem tökéletesen, hanem teljesen odaadva.
A workshop végén egyszer csak óriási meglepetés: kiderült, hogy nem csak tanítottak minket, hanem figyeltek is. Nem a technikát nézték, nem azt, hogy ki tud 86-ot forogni passzéban, hanem azt, ki mennyire élvezi, ki mennyire éli, ki hogy van jelen, és mennyire adja bele magát. Több mint százan voltunk.
És akkor… kiválasztottak 16 embert egy közös videókliphez... minden megváltozott.
És… én is köztük voltam. Én, egy csendes, visszahúzódó vidéki lány, aki addig mindig hátul állt. Elbújva, mert azt hittem, úgyis elnyomnak a menő budapestiek…Kiválasztottak, mert ők nem tudták, honnan érkeztem, nem tudták, milyen hiedelem van a fejemben, nem volt előítéletük. Csak azt látták, ki táncol szívből, alázattal, figyelemmel.
Ott értettem meg valamit, amit azóta is viszek magammal, és gyakran emlékszem:
minél közelebb mész ahhoz, ami vonz, annál gyorsabban válik a részedévé.
Ezért mondom ma a saját óráimon is a lányoknak: néha cseréljünk helyet, néha lépjünk közelebb. Ezért nem állok elöl egész órán, és nem csak „mutatok”, hanem mindenkivel kapcsolódok. Engedd meg magadnak te is.
Mert nem az számít, hogy honnan jössz, vagy hogy mit hiszel magadról, netán hogy milyen traumáid, sértő mondatok épültek be az önképedbe, hanem az, hogy mersz-e közelebb lépni ahhoz, amire igazán vágysz.
Ha érzed magadban ezt a vágyat, hogy többet hozz ki magadból…hogy közelebb lépj ahhoz, amire igazán vágysz…akkor lehet, hogy most van itt az ideje.
A Flexy órákon nem számít, honnan jössz, hol tartasz, vagy mit gondolsz magadról.
Itt számítasz. Itt látunk, és itt együtt örülünk minden apró sikerednek. Szeretettel várlak.
Ez egy 2014-es sztori, és még mindig velem van és támogat. Maga a workshop a sok-sok táncossal, itt látszik, mennyien vagyunk.
Ez meg már a kiválogatottakkal a kész videóklip, ami akkor óriási dolog volt minden táncosnak.
Még egy kis emlékem:
Hozzászólások