Az este, amikor majdnem hazamentem… de végül: kiléptem

Kb. másfél éve doboltam, amikor eljutottam egy pontra, ahol azt éreztem, hogy nem fejlődöm, és nem is élvezem igazán. Ez azért volt nehéz, mert én pont azért kezdtem el dobolni, mert annyira mélyen éreztem a ritmust magamban, a szívemben, a lelkemben, hogy azt gondoltam, ez az egyik legőszintébb önkifejezésem.

Ekkor tanárt váltottam, és egy olyan fantasztikus csajhoz kerültem, aki azóta is folyamatosan kihozza belőlem a legvadabb, legszabadabb, legigazibb énemet, amikor dobolok.

Kb. fél éve jártam hozzá, amikor jelentkeztem az első dobtáboromba. Nagyon visszahúzódva érkeztem, mert azt éreztem, hogy kilógok, túl kezdő vagyok, nem ismerem a közeget, és még a ritmusképletekben sem vagyok biztos. Ráadásul pont egy olyan időszakomat éltem, amikor a Flexy órákon rengeteget adtam ki magamból, nagyon sok lélekkel kapcsolódtam, és minden más helyzetben inkább befelé fordultam, félrehúzódtam kb. a sarokba, és csak elbújva figyeltem, de soha nem kezdeményeztem.

A tábor négynapos volt, és a résztvevőknek minden este elő kellett adni egy darabot teljesen egyedül, amire mindenféle segítség nélkül kellett felkészülni. Nekünk kellett kiválasztani a dalt, kihallgatni a ritmust, összerakni az egész előadást. Ez nekem teljesen megugorhatatlan és abszolút lehetetlen feladatnak tűnt.

Az este, amikor majdnem hazamentem…

Az első három napot végigstresszeltem. Minden este húzott a tanár egy kalapból, hogy ki játszik aznap, és hála égnek, engem egyszer sem húzott ki. Így pontosan tudtam, hogy az utolsó estére maradok. Többször eldöntöttem, hogy nekem itt volt vége, én most hazamegyek. Vagy minimum, hogy nem vállalom be, mert amit a többiektől láttam, az elképesztő volt, és úgy éreztem, én ehhez nem vagyok elég. A közelébe se jöhetek.

Aztán valami átbillent bennem, ahogy megéreztem a döntésem miatti tét nélküli állapotot, és eljátszottam a gondolattal, vajon melyik dalt választanám? Azt mondtam, hogy jó, de csak magamnak megpróbálom, keresek egy olyan számot, amit szeretek, és ha más nem, akkor egy alapritmust végigdobolok. Csak úgy ott, a gyakorló dobomnál, ebédszünetben.

Ez lett a Halott Pénz – Élnünk kellett volna. Mert ezt ismertem, ezt szerettem, ennek volt üzenete számomra.

https://www.youtube.com/watch?list=RDxRGNzR34FKU&v=xRGNzR34FKU

Egész nap ezt hallgattam, és közben teljesen beszippantott, még a levegőben is járt a kezem, és doboltam, fülemben a zenével. És egyszer csak elkezdtem kihallani belőle a ritmust, bár kottába leírni képtelen lettem volna, de már meg tudtam jegyezni, mert… éreztem. És valahogy elkezdtem kapcsolódni hozzá. Ekkor jött az ötlet, hogy nem a technikára fogok építeni, hanem arra, aki én vagyok. Mert kellett valami kapaszkodó, valami, amivel ellensúlyozni tudom a dobtudásom hiányosságát.

Kitaláltam, hogy kell egy felirat, amit felmutatok azzal, hogy: „Te ezt most igazán?” Hogy megmozgassam a közönségemet, és megmutassam, számomra mi a dal fő üzenete. Innentől jött az ihlet. Én ezt nem egyszerűen felmutatom, hanem az alkaromra írom, és egyszer csak „előveszem”, tutira meglepődnek majd. Azt akartam, hogy ha nem is tökéletes a dobolásom, akkor is adjak valamit, ami rólam szól.

Ahogy ez megszületett bennem, teljesen megváltozott az egész érzés. Elkezdtem várni, már nem csak félni. Készültem, sminkeltem, fellépőruhát választottam, még strassz is volt a szememen, hogy tényleg megéljem a színpadot.

És amikor kiálltam, valami átkapcsolt. Én ezt élveztem! Nem volt tökéletes, voltak hibák, de közben olyan energiák indultak el, amire egyáltalán nem számítottam. Üvöltve drukkoltak a többiek, a dobtanárom folyamatosan ugrált nekem büszkeségében. Kapcsolódtunk, és működött.

És még itt sem állt meg a történet. Kis szívecskéket vágtam ki sima kockás papírból, mert csak azt találtam, és az előadásom végén – mivel gondoltam, hogy zavarban leszek – ezért megoldottam azzal, hogy ezeket a szívecskéket kiosztottam egyenként mindenkinek, amin ez az üzenet volt: „Mi az, amit még meg kellene élned, hogy azt mondd: ÉLTEM?” Azért, hogy haza is vigyék. Legyenek többek általa!

Az előadás után rengetegen odajöttek hozzám, beszélgettünk, és többen is megkérdezték, hogy „hol voltam eddig”? Miért bújtam el, miért nem mutattam meg magam és ezeket az értékeket?

És akkor állt össze bennem, hogy nem kellett többnek lennem, csak önmagamnak. Nem ott, ahol még bizonytalan vagyok, hanem ott, ahol már van kapcsolódásom, ahol van mondanivalóm.

Az utolsó estére már nem a sarokban ültem, hanem ott voltam, jelen voltam, és új barátokat szereztem. Na meg az önbizalmamat is visszaállítottam.

Emlékek

Az este, amikor majdnem hazamentem… de végül: kiléptem

Kb. másfél éve doboltam, amikor eljutottam egy pontra, ahol azt éreztem, hogy nem fejlődöm, és nem i

Néha nem az a kérdés, hogy készen állsz-e, vagy hogy mennyire vagy tökéletes valamiben, amit csinálsz, vagy hogy mit hiszel (el) magadról. Hanem az, hogy minden helyzetben mersz-e megmutatkozni úgy, ahogy vagy. Ha szeretnél egy olyan térben fejlődni, ahol nem tökéletesnek kell lenned, csak jelen lenned, szeretettel várlak a Flexy órákon, hogy ezt neked is átadhassam .