Senki nem örült, mikor először meglett a spárgám

Furcsa emlékem van a gyerekkoromból. Az egyik legnagyobb sikerélményem… teljesen csendben történt. Se taps, se dicséret, se „ügyes vagy”. Senki nem örült velem.

Csak én tudtam, hogy valami hatalmas dolog történt:először leértem spárgába.

„Nem tornász alkat”

Anyukám annak idején nem azért vitt tornára, mert tehetségesnek látott. Sőt, inkább mindig azt mondta:„Katika nem tornász alkat, csak szeretném, ha mozogna valamit.” Nem tornász alkat.Csak mozogjon. Ez a mondat annyiszor elhangzott, hogy szinte címkévé vált rajtam. Nem bajnok, nem ügyes, nem ígéretes,csak valaki, aki legalább mozog.

A helyzetet az is furcsává tette, hogy a sporttagozatos évfolyamtársaim közül szinte mindenki járt edzésre, náluk ez természetes volt. Az én osztályom viszont magyar szakos volt, és onnan egyedül én mentem iskola után tornára. Miközben ők hazamentek tanulni, zenére vagy különórára,én vittem a tornazsákot. Emiatt kicsit kivételes voltam, sokszor éreztem magam kicsit kilógónak, kicsit egyedülinek, mintha két világ között lennék. Ez az „egyke” érzés és a folyamatos „nem tornász alkat” mondat azért rendesen megtépázta az önbizalmamat.

Mégis volt ennek az egésznek egy ajándéka. Mivel senki nem várt tőlem semmit, nem volt rajtam nyomás. Nem kellett bizonyítanom, nem kellett megfelelnem, nem kellett eredményeket felmutatnom. Egyszerűen csak ott lehettem, mozoghattam, és teljesen magam miatt szerettem bele a tornába. Emlékszem, mennyire csodáltam a harmadikosokat. Nekik már gyönyörű spárgájuk volt, olyan könnyedén ültek le a talajra, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

Mi velük edzettünk, ugyanazokat a gyakorlatokat csináltuk, de ügyesség szerint mindig valahol hátul voltam. Titokban mégis csak egy dolgot akartam: hogy egyszer nekem is sikerüljön. Nem beszéltem róla senkinek.Nem kértem külön segítséget. Csak jártam edzésre, heti háromszor, és csendben dolgoztam rajta.

A pillanat végül a bordásfalnál jött el, egy lazító gyakorlat közben. Egy olyan lazító gyakorlat közben, amit ma is használok az óráimon. Nem erőből, nem küzdve, inkább elengedve történt,és ezt a mentális ráhangoltságot is alkalmazom a tanítványaimmal. És egyszer csak leértem. Ott ültem spárgában. Először az életemben.

Senki nem örült, mikor először meglett a spárgám

Olyan tiszta, gyermeki boldogság öntött el, hogy szinte szétfeszített belülről.

Automatikusan körbenéztem, hogy lássa valaki,hogy észrevegyék,hogy legalább egy mosolyt kapjak érte. Az edző néni elsétált mellettem. Nem vette észre.

Szerintem a sok gyerek között azt se tudta pontosan hogy hogy állok én most, és hogy ez mekkora dolog. Senki más sem figyelt. Ott ültem életem első spárgájában…teljesen egyedül a pillanattal. Nem volt taps. Nem volt ölelés. Nem volt „büszke vagyok rád”.

Akkor ez egy kicsit fájt. Szerettem volna megosztani valakivel, szerettem volna, ha valaki velem örül. Ma viszont már tudom, hogy pont ez tette ennyire mély élménnyé. Mert ez a siker tényleg az enyém volt,minden külső visszajelzés nélkül,tisztán belülről fakadt.

Amit ez adott nekem

És talán ezért lettem később olyan edző, amilyen. Pontosan emlékszem arra, milyen érzés, amikor valaki átlép egy határt, elér valamit, amire hónapok óta vágyik, és közben senki nem látja. Ezért ma tudatosan figyelek rá, hogy ott legyek ezeknél a pillanatoknál. Hogy észrevegyem, kimondjam, együtt örüljek vele. Mert amikor egy siker megosztódik,+sharing is caring”, az élmény megsokszorozódik,és az a bizonyos „megcsináltam” érzés sokkal mélyebbre ég.

Lehet, hogy akkor senki nem örült velem. De talán pont ezért tudok ma ennyire őszintén és teljes szívből örülni minden egyes tanítványom sikerének. És valahol ez az első, csendes spárga lett az egész történet kezdete. 💛

Amennyiben tetszett a Senki nem örült, mikor először meglett a spárgám blogbejegyzésem, oszd meg ismerőseiddel.